Patkolókovácsok a 19. századi Franciaországban

Ahhoz, hogy megértsük, pontosan milyen szerepet is töltöttek be és hogyan dolgoztak a napóleoni seregek patkolókovácsai, nézzünk szét először a korabeli Franciaország kovácsműhelyeiben.

.

A 19. század elején elképzelhetetlen lett volna az élet (patkoló)kovácsok nélkül. A kovács volt a falvak, városok kulcsembere, nagyon fontos láncszem a gazdasági életben. Általában több funkciót, szerepet is ellátott: egy személyben volt a kovács, díszműkovács, mezőgazdasági kovács.

Ebben az időben a kovácsok készítették a mezőgazdasághoz szükséges össze szerszámot (kapa, kasza, stb.), a különböző mesterségek fémszerszámait és a mindennapokban, a háztartásokban használt eszközöket is. A kovács foglalkozott ő mindennel, ami fém, vas. Sőt, egyes esetekben fogászkodott, de olykor állatorvosi feladatokat is ellátott.

John Seymour Lucas, 1884

John Seymour Lucas, 1884

A legkisebb faluban is volt legalább egy patkolókovács, és természetesen minél nagyobb volt az adott település, annál több volt a ló és ebből adódóan a patkolókovács is. A patkolókovácsok nem csak a lovakat patkolták, hanem az öszvéreket, szamarakat, marhákat is.

Marha patkolása - Karel Dujardin, 1650-es évek

Marha patkolása – Karel Dujardin, 1650-es évek

A kovácsok nagyon kivételes helyzetben voltak, mert az összes többi mesterség képviselőjével ellentétben csak ők alkalmazhattak annyi inast és segédet, amennyit csak akartak. És míg másoknak tilos volt a dolgozniuk vasárnap, a kovácsok ezen a napon is szabadon dolgozhattak – ez is jól mutatja a szakma és képviselőinek különleges gazdasági és szociális státuszát.

Hasonlóan, mint a szakma mai képviselői, a 19. századi Franciaország patkolókovácsai is korán reggel kezdték és csak késő este fejezték be a munkát. A kovácsműhely sosem volt üres: a helyi parasztok, de az utazók, lovasok is sorban álltak előtte. Ebből adódóan a kovácsműhely nem csak egy munkahely, hanem afféle közösségi találkozóhely is volt, hasonlóan, mint a korabeli piacok. Az emberek beszélgettek, pletykáltak, üzleteltek.

A patkolókovács műhelye közösségi találkozóhely is volt - Arsène Kersandy 19. század, John Eastman 1863.

A patkolókovács műhelye közösségi találkozóhely is volt – Arsène Kersandy 19. század, John Eastman 1863.

A lovak egészsége már ekkor is az elsődleges szempont volt. A 18-19. század fordulóján számos új könyv jelent meg a lovak lábairól és a legjobb, legújabb patkolási szokásokról. Ez az időszak a patkolókovácsok reneszánsza, a szakma megújulása: sokan elkezdenek gondolkozni a régi technikák helyességén, új dolgokat hoztak be és megújították a mesterséget.

Sok dokumentum beszámol arról, hogy a francia patkolókovácsok már ekkoriban is konferenciákat tartottak. Összegyűjtötték azon patkolókovácsok tudását és tapasztalatait is, akikkel a hadjáratok során más országokban dolgoztak, majd ezeket megosztották egymással.

A városi és a falun dolgozó lovak patkolása határozottan elkülönült egymástól. Bár azt gondolhatnánk, hogy a lovak használatának helye nem lehetett túl nagy befolyással a patkolásra, Louis Goyau bebizonyította az ellenkezőjét. A technika, a használatnak megfelelő patkolás és a hozzáállás is teljesen más volt.

A városi kovácsok általában nagyon tanultak, jól képzettek voltak, jól ismerték a szakmájukat. Inkább a keskeny, de vastag patkókat kedvelték, ami megakadályozta, hogy a lovak megcsússzanak a városi utcák macskakövén. Ne feledjük, hogy a kor taxija a lovaskocsi volt, az utasok pedig megválogatták, hova szálltak be: általában a tiszta kocsikat, ápolt lovakat keresték. Azt se feledjük, hogy a lovak szorosan a mindennapokhoz tartoztak, így a kor embere meg is tudta ítélni, hogy milyen állapotban van a kocsi elé fogott ló. A gazdák azonban gyakran többet adtak a külcsínre, mint a lovak lábaira, ezért a kovácsok kénytelenek voltak sűrűn patkolni, sok sánta lovat lehetett látni emiatt.

Jean Louis André Théodore Géricault, 1823.

Jean Louis André Théodore Géricault, 1823.

A falun dolgozó lovak egész nap húzták az igát a sárban és a földeken. A patkolásnál a külcsín nem számított, a kovácsok kevésbé voltak jól képzettek, sokkal több körmöt hagytak a lovaknak, vastag, széles patkókat készítettek. A lótartók pedig elégedettek voltak, mert ez a fajta patkolás sokáig kitartott az adott munkakörülmények között és nem sántítottak a lovak.

Ha valaki a 18. század végén – 19. század elején Franciaországban mesterkovács vizsgát akart tenni, hogy önálló műhelye lehessen, komoly ismeretekkel kellett rendelkeznie, ráadásul anyagilag is komoly megterhelést jelentett a vizsga. Legközelebb a korabeli vizsgakövetelményeknek járunk utána. 

Írta: Czikora Gábor és Magyar Dorottya

Kapcsolódó cikkek:

Lójólét és teljesítményvizsgálat Napóleon seregeiben >>

Kor, szín, marmagasság: így válogatták Napóleon lovait >>

Lovak és patkolókovácsok Napóleon seregeiben >>

Kommentek

Vélemény, hozzászólás?