Több mint harminc éve dolgozik patkolókovácsként. Franciaországban és Belgiumban rendszeresen versenyzik és bíráskodik patkolókovács versenyeken.
.
A 2007-ben második, 2008-ban harmadik helyezett francia csapat tagja a veronai patkolókovács versenyen. 2011-ben francia bajnok. Olyan élvonalbeli díjugrató versenyzők patkolókovácsa, mint például Pénélope Leprévost és ő patkolta a 2016-ban olimpiai bajnok francia díjugrató csapat lovait is. Versenyzőként, bíróként és előadóként is többször járt már Magyarországon, folyamatosan segíti a hazai szakmai munkát.
A 2022. áprilisi továbbképzés után beszélgettünk vele és bizton állíthatjuk, szerencsés az a ló, akinek Jerome Champion a patkolókovácsa.
Mivel Jerome évek óta segíti Egyesületünk munkáját, rákérdeztünk, mit tanácsol magyar kollégáinak: „Szeretni kell a lovat és arra törekedni, hogy jobb legyen nekik. Ha ez nincs meg, felesleges felkelni és munkát vállalni” – vallja. Mint mondja, ő úgy kel fel és úgy fekszik le, hogy ezt szereti csinálni, ezért sosem érzi úgy, hogy kényszerből indul útnak. „Ne legyen kényszer a munka” – mondja, annak ellenére, hogy a szakmával járó mozgásszervi panaszok őt sem kerülik el. A trükkje egyszerű: minden nap a legnyugodtabb lovakkal kezdi a munkát és fokozatosan halad a nehezebben kezelhető kliensek felé.
Jerome Champion jónak látja az Egyesület által végzett munkát. Mint mondja, nagyon jó, hogy minden évben vannak képzések, ő nagyon fontosnak tartja, hogy folyamatos legyen a szakmai eszmecsere. Kiemelte, jónak tartja, hogy mindig más és más előadók látogatnak Magyarországra képzéseket tartani, mert a változatosság, a sokféleség, a vita segít megtalálni a helyes irányt. Ha mindenki egyetért, nincs haladás – vallja.
Jerome szinte kizárólag ugrólovakat patkol, egyetlen ügyfele van, aki lovastusában magas szinten versenyzik. Ugrólóból viszont a kezdő fiatal lovaktól kezdve egészen az olimpiai szintig mindenféle patás megtalálható a klientúrájában. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a munkája a szenvedélye, még az általa patkolt lovak versenyeire és edzéseire is rendszeresen ellátogat, hogy lássa, hogyan mozognak, hogyan tudná segíteni őket a siker felé vezető úton.
Mint mondja, ő nem arra törekszik, hogy minél jobbak legyenek az általa patkolt lovak, hanem hogy képességeik, erejük 100%-át fel tudják használni. Munkájára úgy tekint, mint amikor a legkiemelkedőbb sportcipőgyártók egy-egy kiemelkedő sportoló számára készítenek személyre szabott cipőt.
Vallja, a patkolókovácsnak mindenkivel beszélnie kell: a lovassal, az állatorvossal, a lovásszal. Tudnia kell, milyen szokásai vannak a lónak, hogyan viselkedik, hogy az apró, olykor jelentéktelennek tűnő információmorzsákból összeálljon a teljes kép. Ezért jár ki a versenyekre is, mert ott is ilyen információkat gyűjt, például látja, hogy a ló az egyik irányba húz, vagy hogyan fog talajt (pl. mindig ugyanarra a lábra érkezik, vagy az utolsó pillanatban cserél) – és lehet, hogy ezeket a lovas nem tartotta említésre érdemesnek. A látottak alapján megpróbálja kitalálni az okot és a megoldást, hogy a lónak visszaadja ereje 100%-át.
A lótartás és az edzésmunka kapcsán kiemeli, rendkívül fontos, hogy a lovas figyeljen lova mentális egészségére, felismerje, amikor lova kezd besokallni és edzés helyett inkább némi pihenőre és lazító tereplovaglásra van szüksége. Jerome ezen a téren látja a legtöbb problémát azon a szinten, ahol ő tevékenykedik. Mint mondja, a legjobb lovasok hosszú időn át nagyjából állandó lóállománnyal dolgoznak, mert felismerik ezt, és a ló időben megkapja a lehetőséget a pihenésre a bokszban, a legelőn, illetve terepen. Meg kell nézni, melyik híres díjugratónak milyen sűrűn cserélődnek a lovai – hívja fel a figyelmet, de kiemeli, a lovak teljesítőképességének megőrzése természetesen csapatmunka.
A négyévszakos talajok széleskörű elterjedésük óta folyamatosan témát és kihívásokat adnak az állatorvosoknak és patkolókovácsoknak. Jerome is elmondja, a négyévszakos talaj a ló mozgásszervrendszerének nem ideális. Ezekkel a talajokkal ugyanis olyasmit próbálnak elérni, mint a humán sportokban használtaknál, hogy annyira rugalmas legyen, hogy a pata nem süpped be, a talaj szinte visszadobja a lovat. Amikor tehát a végtagok talajt fognak, a sokk nem nyelődik el, hanem visszahat a végtagokra, ennek pedig idővel jelentkeznek a káros következményei. A patkolókovács egyet tehet: igyekszik komfortossá tenni a lovat. Mint mondja, a legjobb, amit a lovasok tehetnek, hogy otthonra olyan talajt választanak, ami tényleg jó a lónak, hogy az csak a versenyeken használja a kevésbé ideális talajokat.
Jerome felhívta a figyelmet arra, hogy Peder Fredricson tokiói olimpián elért győzelme után Franciaországban is rendkívül megnövekedett az érdeklődés a „természetes” körmölés iránt. „Ezt csírájában kell elfojtani” – jelentette ki, hazájában maga is ez ellen küzd. Mint mondja, sokan ki szeretnék próbálni az eljárást, de azt csak kevesen látják, hogy a szóban forgó svéd díjugrató milyen gyakran cseréli a lovait. Mint mondja, akik Franciaországban kipróbálták a svéd lovas által is használt metódust, egy-két verseny után lovaik sérülése miatt hosszabb időre le kell, hogy mondjanak a versenyzésről. Jerome elmondta, a patkó nyújtotta védelem híján ezeknek a lovaknak gyakran már eleve fájnak a lábai, egy-egy koccanás, verőhiba ezt tovább fokozza, így a ló a fájdalomtól való félelem miatt ugrik nagyot. Figyelmes szemlélő azt is láthatja, hogy ezek a lovak rövid vágtaugrásokkal haladnak, nem csinálnak szép, hosszú nyújtásokat – szintén a fájdalom miatt. Mint mondja, a módszer valamilyen szinten működik, de hosszabb távon számos kérdést felvet.
Jerome szavait ezúttal is Czikora Gábor tolmácsolta. Köszönjük!
A jelenséget az olimpia után a Lovas Nemzet hasábjain elemeztük:
Olimpiai bajnoki teljesítmény patkó nélkül
Nagy visszhangot váltott ki a lovasok körében, hogy a svéd csapat legjobbja, Peder Fredricson All In nevű lova, valamint a negyedikként záró csapattag, Henrick von Eckermann King Edwardja is patkó nélkül teljesített és nyerte meg az Olimpia csapatversenyét.
Peder Fredricson általában nem veri nagydobra, hogy lova nem visel patkót, de nem is csinál titkot belőle. Többször nyilatkozott már arról, hogy bár negyven évig patkolt lovakkal versenyzett, így még újonc ezen a téren, de a patkó nélküli pataápolás híve. All In a riói olimpián még patkóval vett részt, Fredricson 2019-ben változtatott lovainak pataápolásán.
A svéd csapat, illetve Peder Fredricson patkolókovácsa Peter Glimberg, aki maga is díjugrató. Tokóba ezúttal nem kísérte el a lovasokat, de velük tartott 2018-ban a Lovas Világjátékokra Tryonba, a 2014-es Világjátékokra Normandiába és a 2016-os riói Olimpiára. 2021-ben már három éve dolgozott Peder Fredricsonnál a Grevlunda Training Centerben, előtte 12 évig patkolókovácsként dolgozott egy klinikán. Bár a svéd szabályozás szerint titoktartás köti, a patkolókovács szakma egy elismert újságírójának, Fran Jurgának az érintett lovak nevesítése nélkül nagy vonalakban leírta koncepcióját.
Glimberg azt vallja, hogy a top lovak esetében a patkolókovács fő feladata megteremteni az egyensúlyt a patát érő pozitív és a negatív hatások között úgy patkolt, mint „mezítlábas” lovak esetében. Úgy véli, hogy mivel a patkó elemeli a talajtól a talpat és a nyírt, patkó nélkül a pata jobban interakcióba lép a modern pályatalajokkal, amelyeken ezek a lovak edzenek és versenyeznek. Illetve ezen talajok nem teszik lehetővé, hogy a pata egyik fele besüllyedjen, így hatalmas terhelés kap a pata és a pataízület – különösen, ha egy felszegelt patkó csökkenti a pata laterális és mediális rugalmasságát.
Ugyanakkor azt is kiemelte, nem az a kihívás, hogy ezek a lovak jól teljesítsenek patkó nélkül a négyévszakos pályatalajokon, hanem az, hogy a legelőn, a jártatóban és terepen is „működjenek”. Ugyanis, ha a pata többet kopik, mint amennyit nő, védelemre van szüksége. A Grevlunda Training Centerben emiatt mindenhol különösen odafigyelnek a talajra. Fredricson lovai emellett patacipőt viselnek, amikor terepre viszik őket.
Ha szükséges, akkor Glimberg pataragasztóval alakít ki vékony patkót a hordozószélen, hogy a túlzott kopás ne okozzon problémát, sántaságot. A speciális pataragasztó anyag nagy mozgásszabadságot biztosít a patának, tud tágulni, szűkülni, és a sarkak egymástól függetlenül mozoghatnak. Előfordul, hogy a lovak ilyen ragasztott patkóval versenyeznek. Mint mondja, általában nem a pálya talaja, hanem a többi felület miatt van rá szükség. Amikor pedig a lovak füvön versenyeznek, vékony alumínium patkókat használ, amikbe be lehet tenni a patkósarkakat.
Glimberg a pata talajjal való interakciójában hisz, ezért azt javasolja, hogy maradjon a ló patkó nélkül, amíg lehet, de hangsúlyozza, tudja, hogy ezt könnyebb mondani, mint megtenni. A megvalósíthatóság pedig nem csak annak a függvénye, hogy milyen talajon versenyzik a ló, hanem sokkal inkább a többi felület, ahol a nap további 23 óráját tölti.
Peder Fredricson és All In a tokiói Olimpián – Fotó: FEI/EFE/Kai Försterling
Kapcsolódó cikkek:
A világ legjobb patkolókovácsai gondoskodnak az olimpián versenyző lovakról »