A “kék csoda”

Egy internetes fórumon kibontakozott szakmai eszmecsere kapcsán merült fel a patkolni, vagy nem patkolni, fájdalmat csillapítani, vagy sem, vagyis átfogóan a “hagyjunk mindent a természetre, vagy avatkozzunk közbe” problémaköre.

És ahogy ma ezen töprengtem lovaglás közben, arra gondoltam, ennek kapcsán megosztanám veletek a mi személyes történetünket. Az alábbi sorok 2010-ben születtek.

.

“Már kínlódunk azzal a fránya első futóművel egy ideje. Merthogy az én Rómeóm első két patája bizony nem egyforma. És hát egyikünknek sem könnyű ezzel együtt élni, persze neki minden bizonnyal kellemetlenebb. Ő a negatívumok közvetlen elszenvedője, én pedig igyekszem megoldást találni az aktuális problémára.

Az egész egy csúnya repedéssel kezdődött, majd kimetszéssel, gyulladással, enyhe patacsontsüllyedéssel, türelmes patanövesztéssel folytatódott.

Az újabb repedést új kovács követte, és láss csodát, problémáink tavaly októberben megoldódni látszottak. A repedés szépen nőtt lefelé, a ló jól érezte magát, sehol egy patkókelés, és a csánkjait sem verte le naponta. Egészen idén februárig…

Egyik reggel arra mentem ki, hogy ismét leverte a csánkját. Biztos csak véletlen – nyugtattam magamat. De ahogy teltek a napok elkezdtünk bicegni… Kovácsunk hősiesen állta a sarat: próbáljuk gyakrabban körmölni, hogy könnyebb legyen számára az átlépés és ne nőjön túl a hegyfal.

Márciusban már ez sem segített. Rómeó sántított, vigasztalhatatlanul nyűgös és kiszámíthatatlan lett, előkerült rég nem látott patkókelése és kétnaponta verte le a csánkjait.

Rómeó

Rómeó, a sárkány. A fotó az itt leírtaknál jóval később készült (köszönjük Haga Zsuzsinak), de az arckifejezést érdemes figyelni.

De mivel körmölni és patkolni mégsem lehet kéthetente, hát számoltuk a napokat a legközelebbi megszervezhető körmölésig.

Végre eljött a várva-várt nap. Rómeó, aki egyébként nyitott, érdeklődő és imádja, ha minden figyelem felé irányul, hisztisebb, mint a sokéves átlag. Lócipészünk diagnózisa: annyira fáj az a vékony talp, hogy muszáj kímélnie, a másik lábát viszont túlterheli emiatt. A legkézenfekvőbb megoldás a szilikon… “Nem lesz olcsó mulatság” – szólt a figyelmeztetés. “Nem érdekel, csak működjön a ló” – mondtam én. Nem kell megnyernie az ascoti derbit, csak érezze jól magát…

Úgyhogy elkészült a kék csoda. Szuperátgördülő patkó, alul egy rugalmas talpbetét, felette pihe-puha rugalmas szilikon. Első pillantásra kissé bizarr, elismerem, de ugyebár nem az optika a lényeg…

A kék csoda

A kék csoda

Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem a változást. Visszakaptam az én jópofa, bújós, az orrát mindenbe beleütő, jókedvű lovamat!

De persze nem is mi lennénk, ha nem sikerül elhagyni az egyik kék csodát két héttel a patkolás után, egy gyönyörű pénteki napon. Egy rossz mozdulat pataharang nélkül a felázott talajon, és kulloghattunk vissza patkót keresni. Persze azonnali kétségbeesett hívás Lócipészünknek: mikor tudsz kijönni? Szerdára kaptunk időpontot. 5 hosszú nap egy nyűgös, hisztis, érzékeny lábú házisárkánnyal. Óvatosabban mozog, hízik a patkókelés, én meg számolom szinte az órákat is…

Ez a mi történetünk

Ez a mi történetünk, ezért “van képünk hozzá” 🙂

Ma végre eljött a nagy nap, és Rómeó ismét két kék szilikonos csodával várt este otthon. Az első adandó alkalmat megragadta arra, hogy múlt péntek óta először nagyfiús magamutogatással, ágaskodással-bakolással, vágtázással és hátraarccal, nyaktekergetéssel megmutassa, hogy az élet szép. Hogy csak ennyin múlik, hogy jól érezze magát a bőrében.

Félreértés ne essék, nem a szilikonos patkó népszerűsítéséért szeretnék kampányt indítani, csupán arra szeretnék rávilágítani, milyen fontos, hogy odafigyeljünk lovainkra.

Mert rajtunk múlik, hogy jól érzik-e magukat a bőrükben. Mert mi vagyunk a felelősek értük. Mert lehet, hogy nem egyszerű, de érdemes megoldásokat keresni és lépésről-lépésre együtt megdolgozni azért, hogy jobb legyen.

És persze mindehhez kell egy megfelelő szakember… Ezúton is köszönöm Lócipészünknek a határtalan türelmet!”

Utószó: egyéves szilikonos rehabilitáció után Rómeó patái annyira megerősödtek, hogy elhagyhattuk a szilikont.

Rómeó 9 éves magyar sportló, akivel heti 5-6 alkalommal járok terepre, változatos talajon. A szilikon elhagyása óta “normál” patkóval működik, amit hat hét alatt alaposan el is koptatunk kívül-belül (az egyik oldalon ugyebár a talaj, a másik oldalon pedig a patamechanizmus nyűvi a vasat).

Lehet, hogy hobbilóként nem feltétlenül lenne szüksége a vasra. Lehet, hogy idővel megszokná a mezítlábazást. Bár kételkedek abban, hogy a szarunövekedés a kopással lépést tudna tartani. De van itt még valami: az átállás. Visszagondolva arra, hogy a patkó nélkül eltöltött napok mennyire nyűgösen és keservesen telnek, én nem szeretném őt ennek kitenni. Ha ő így jól érzi magát, az nekem elég.

És persze ott van a tartásmód: sok más lótartóhoz hasonlóan én sem tudok többhektáros, változatos talajú legelőt biztosítani neki. Egy ideális világban ez minden lónak kijárna. De ne legyünk álszentek: nem minden lótartó tudja ezt biztosítani a lovának. Nem feltétlenül azért, mert drága. Hanem gyakorlati és praktikus okok miatt.

Kommentek

Vélemény, hozzászólás?